Limináliák

  "Ezt nem írhattad te." ... "Véleményünk szerint Zsófia szakdolgozata jelentős külső segítséggel készült." ... "Miért nem mutattad meg? Zseniális." ... "A maga munkája nem egyszerűen jó. A maga munkája kiváló! Maga egy entellektüel, Zsófia, azért nem tudott bánni azokkal a gyerekekkel. Maga partnerségben gondolkodik." A fenti mondatok különböző életszakaszaimban, nálam idősebb és okosabb(nak tartott), amolyan tekintélyszemélyektől származtak. Csak a legutolsót éreztem értő, empatikus visszajelzésnek egy valódi női mentortanáromtól. Netán volt/van valami a tehetségeimben, ami alapesetben piszkálta a környezetemet? A nővéremről tudom, hogy főleg tiniként mennyit küzdött "mostohagyerek"-szindrómával, ennek részeként próbálta a teljesítményeimet messze-messze alulértékelni (az első idézet tőle van). De neki már megbocsátottam, empátiával viszonyulok a magában vívott, sajnos élethosszig tartó harcához. Magyarán, ő volt az első, aki nagy erő...

 A család az emberi lét egyik legkülönlegesebb, legtrükkösebb - és még egy sor leg... - rendszere. Én, aki pedig a végletekig bizalmatlan vagyok minden rendszerrel szemben, a végletekig hűséges vagyok a családomhoz. Egy feltétellel: hogy nem csalnak bele a rendszerbe. Hogy nem mennek neki durván, ököllel a családi érzés finoman szűrő, liminális membránfalának. Hogy nem élnek vissza csalárdul a többi családtag szociobiológiai bizalmával.  Két ilyen csalárd eset fordult eddig elő, egyik az alap-, másik a választott családomban. Nyereség- és hatalomvágy motiválta a két csalárd ember aljas viselkedését. És kihúzták nálam a soha többé kártyát. Ezt neveztem el Omega-pontnak. Életemnek ahhoz a szakaszához értem, ahol megtanultam teljes szívvel szeretni önmagam (mindhárom énállapotommal együtt). Egész pontosan egy kormányablakban világosodtam meg e témában, midőn életem leggázabb szig fényképével találtam magam szemközt - és elfogadtam. Ott fog virítani a nyavalyás igazolványomon évek...