Limináliák

Variációk bosszúra 1. Poetry -- I was angry with my friend; I told my wrath, my wrath did end. I was angry with my foe: I told it not, my wrath did grow. And I waterd it in fears, Night & morning with my tears: And I sunned it with smiles,  And with soft deceitful wiles. And it grew both day and night. Till it bore an apple bright. And my foe beheld it shine, And he knew that it was mine. And into my garden stole, When the night had veil'd the pole; In the morning glad I see; My foe outstretched beneath the tree.    (William Blake - A Poison Tree) -- 2. Everyday Milyen jó is lustán lógázni a lábamat, részemről egészséges almát rágcsálva elégedetten! Elnézem békésen. Ha az almát kellő lendülettel a megfelelő irányba dobjuk, nemcsak az orvost, de bárkit távol lehet vele tartani, állapítom meg. - És ezúttal, végre, telibe találtam - szólal meg Szofi azzal a bizonyos girlboss arckifejezéssel. - Látod, a harag mégiscsak kitűnő tanácsadó!...

- Ezt... ezt nem hiszem el - kerekedett ki E nővérem szeme, amikor tegnap meséltem neki a sztorit. - A két gyerek... egyedül a... lakásban, kaját is maguknak... két hétig?? - Igen, ráadásul elég tré az a környék, és szemetet (gyorskaját) esznek, ahogy mesélik. R (a párom) beteg, nem tudott hozzájuk felugrani, most kb másfél nap a nagyszülőknél, oszt ennyi - bólintottam szomorúan. Mert még mindig a hitetlenkedés és a szomorúság liminálvonalán táncolnak az érzelmeim ez ügyben. - Egyszerűen... ilyet nem lehet csinálni - kapkodta E a levegőt. Kibaszottul vékony határvonal, igazi törékeny liliomszál-derekú liminál-mezsgye fut az énidőre fókuszáló, divatosan hedonista lazaság és a rád bízott gyerekéletek kártékony hanyagolása közt. És porrá is lett a szememben egy másik liminália: eddig ugyanis hittem abban, hogy a Pompázatos Primadonna ugyan egy Sötét Tetrád-típusú kártékony lény, de a párja - az én párom bátyja - azért viszonylag normális, stabil, szerető családi mintákat továbbvivő, fel...

  Hála. A gyengéd napsütésért. A hosszú hétvégéért. Az ősz szépségéért. Az elkényeztetett érzékeinkért. Azért, hogy kapcsolódhatunk azokhoz, akik fontosak. Azért, hogy a mérgező szálakat sikeresen elvarrtam. Az egészségünkért. Felkészülünk.

 Különös dologra jöttem rá: épp fordítva működöm, mint a legtöbb ember. Nekem a cselekvés, a végrehajtási funkciók (extroverted efficiency) haladnak limináliák mentén, az érzelmi megélés terén viszont a maximális, végletes megélés megy ösztönből.  A legtöbb embernél - vagyis, mondjuk ki, az extrovertáltaknál - ez épp fordítva huzalozott. Ők az érzelmek bensőséges megélése helyett liminálnak, míg a cselekvési sémáik maximalisták, gyakran végletesek. (Ez az a bizonyos "addig fel nem állok, míg ezt végig nem csináltam"). Ebből fakadtak az ilyen és ehhez hasonló kedves megjegyzések felém: Miattad félóránként meg kellett állni! Mit lazsálsz? Fejezd be, nem vagyunk készen. És még sorolhatnám. Egészen addig, míg Édesapám segítőjeként kezdtem dolgozni (Isten áldja meg azért, hogy ő nem ilyen!), a fenti mentalitás határozta meg az alapvetően negatív énképemet.  Szóval, én lusta vagyok, lassú és nem hatékony, nem elég hasznos - gondoltam.  Micsoda üzenet ez egy ember felé! Ele...

  Forrás: Liminal Spaces, FB Igen, betegség van a családban. Ritka kedvezőtlen a csillagok együttállása, a Mars szelet parádésan farba rúgta a Plútó kutyát vagy mifene lehet az oka. Küzdelmük folyamán telibe lyukasztották a családi harmónia egyik legérzékenyebb membránfalát: az egészséget. Párom szeretett szüleinél, mindkettejüknél, kórházi kezelést igénylő bajok jelentkeztek, majdnem egyszerre lökve ki őket a normál kerékvágásból. Az is épp elég baj, ha egy idős pár egyik tagja beteg; ezt már saját szüleimnél is érzékeltem. (Annak a traumája is velem, mint egyik ápolóként, velem marad életem végéig.) Ha egyidőben Papa is lerobbant volna, nem tudom, hogy éltük volna túl, az egész család. Egy sajnálatosan nárcisztikus akkori barátnőm/munkaadóm Mama utolsó évében úgy fogalmazott: nehogy betérdeljek az ápolói szerepbe, ne csináljam ezt magammal. Mert az anyám úgyis már csak szobanövény - rémítő tisztasággal emlékszem erre a megfogalmazására -, nem érné meg, hogy éveket áldozzak rá az ...

  "Ezt nem írhattad te." ... "Véleményünk szerint Zsófia szakdolgozata jelentős külső segítséggel készült." ... "Miért nem mutattad meg? Zseniális." ... "A maga munkája nem egyszerűen jó. A maga munkája kiváló! Maga egy entellektüel, Zsófia, azért nem tudott bánni azokkal a gyerekekkel. Maga partnerségben gondolkodik." A fenti mondatok különböző életszakaszaimban, nálam idősebb és okosabb(nak tartott), amolyan tekintélyszemélyektől származtak. Csak a legutolsót éreztem értő, empatikus visszajelzésnek egy valódi női mentortanáromtól. Netán volt/van valami a tehetségeimben, ami alapesetben piszkálta a környezetemet? A nővéremről tudom, hogy főleg tiniként mennyit küzdött "mostohagyerek"-szindrómával, ennek részeként próbálta a teljesítményeimet messze-messze alulértékelni (az első idézet tőle van). De neki már megbocsátottam, empátiával viszonyulok a magában vívott, sajnos élethosszig tartó harcához. Magyarán, ő volt az első, aki nagy erő...