Liminál-talentum

 "Ezt nem írhattad te."

...

"Véleményünk szerint Zsófia szakdolgozata jelentős külső segítséggel készült."

...

"Miért nem mutattad meg? Zseniális."

...

"A maga munkája nem egyszerűen jó. A maga munkája kiváló! Maga egy entellektüel, Zsófia, azért nem tudott bánni azokkal a gyerekekkel. Maga partnerségben gondolkodik."

A fenti mondatok különböző életszakaszaimban, nálam idősebb és okosabb(nak tartott), amolyan tekintélyszemélyektől származtak. Csak a legutolsót éreztem értő, empatikus visszajelzésnek egy valódi női mentortanáromtól.

Netán volt/van valami a tehetségeimben, ami alapesetben piszkálta a környezetemet? A nővéremről tudom, hogy főleg tiniként mennyit küzdött "mostohagyerek"-szindrómával, ennek részeként próbálta a teljesítményeimet messze-messze alulértékelni (az első idézet tőle van). De neki már megbocsátottam, empátiával viszonyulok a magában vívott, sajnos élethosszig tartó harcához.

Magyarán, ő volt az első, aki nagy erőkkel próbált engem lepontozni. Másokkal egyetemben. Nyilván senkinek nem ez volt az elsődleges és tartós célja (kivéve az egészen sötét tahókat, de ezt a témát már tüzetesen kiveséztem egy bloggal odébb). 

Mégis sikerült a lepontozás. A sok negativitás - a feltételes szeretet kondicionálása mellett -, megteremte a maga keserű gyümölcsét. 

Adj a tehetségedből, és szeretni fogunk. Nem adsz? Az bűn, kotródj a sarokba. 

Konkrétan volt olyan ismerősöm, aki azért szakította meg velem a kapcsolatot, mert "nem használom a sok tehetséget, amit kaptam". Hát jó. Amúgy furi volt az a srác még szuperérzékenynek is. 

Na de vissza a főtémára.

Faramuci, komplikált dolog ám a tehetség! Valahogy úgy tekintenek rá az emberek, mint stabil, kiaknázható munkaerőre, ami szép egyenletesen átszövi az alkalmazni kívánt ember személyiségét, azonnal csapolhatóan, mint a juharfa nedve. Tehetség megrendelésre, mondhatnám. Van, aki olyan nevelést kapott vagy egyszerűen olyan személyiséggel áldotta meg a természet, az évek és a rutin - hogy neki megy ez. Produkál és produkál. És tudja kamatoztatni a tehetségét rendkívül szigorúan strukturált függelmi rendszerekben is.

A mázlista.

Én viszont sose bírtam se a rendszereket, se a rendszerességet, abban sem, ami a tehetségem kimutatását illeti. Hamar rájöttem, hogy valamiben más ez, mint amit elfogadnak az emberek. Nálam a tehetség a legszigorúbban vett magánügy. Ha úgy vesszük, vérbeli asztalfiók-tehetség vagyok. Sokáig fájt ez is, nem értettem, mi baj van velem. Mint a gyerek-nemakarás. 

Nem értettem, miért megyek mindig szembe azzal, ami másoknak beválik és jó és "helyes".

Ilyen volt, másik példaként, a lakber vizuál is. A színkezelés és térábrázolás, amik az istennek nem akartak menni kurzus közben, főleg a színkezelés nem. Ú mondtam, mi lesz itt szakdolgozat idején? Aztán, egy liminális pillanatban (magyarán mikor lepörögtek az órák, és békén lettem hagyva), magamtól jöttem rá egy olyan akvarelltechnikára, amit az addigi tudásom alapján lehetetlennek ítéltek az oktatóim. A kétségbeesés találkozott egy kósza liminál-ötlettel, és valóban szuperlátványos lett a végeredmény. Gondolom, tényleg csalásnak tűnhetett.

Életem derekán nagyjából megbékéltem a tehetségeim liminális természetével. Nem a közönség dönti el, mikor és milyen mértékben mutatkoznak. Érdekes, felszabadító dolog volt erre rájönni.