Limináliák

  Hála. A gyengéd napsütésért. A hosszú hétvégéért. Az ősz szépségéért. Az elkényeztetett érzékeinkért. Azért, hogy kapcsolódhatunk azokhoz, akik fontosak. Azért, hogy a mérgező szálakat sikeresen elvarrtam. Az egészségünkért. Felkészülünk.

 Különös dologra jöttem rá: épp fordítva működöm, mint a legtöbb ember. Nekem a cselekvés, a végrehajtási funkciók (extroverted efficiency) haladnak limináliák mentén, az érzelmi megélés terén viszont a maximális, végletes megélés megy ösztönből.  A legtöbb embernél - vagyis, mondjuk ki, az extrovertáltaknál - ez épp fordítva huzalozott. Ők az érzelmek bensőséges megélése helyett liminálnak, míg a cselekvési sémáik maximalisták, gyakran végletesek. (Ez az a bizonyos "addig fel nem állok, míg ezt végig nem csináltam"). Ebből fakadtak az ilyen és ehhez hasonló kedves megjegyzések felém: Miattad félóránként meg kellett állni! Mit lazsálsz? Fejezd be, nem vagyunk készen. És még sorolhatnám. Egészen addig, míg Édesapám segítőjeként kezdtem dolgozni (Isten áldja meg azért, hogy ő nem ilyen!), a fenti mentalitás határozta meg az alapvetően negatív énképemet.  Szóval, én lusta vagyok, lassú és nem hatékony, nem elég hasznos - gondoltam.  Micsoda üzenet ez egy ember felé! Ele...

  Forrás: Liminal Spaces, FB Igen, betegség van a családban. Ritka kedvezőtlen a csillagok együttállása, a Mars szelet parádésan farba rúgta a Plútó kutyát vagy mifene lehet az oka. Küzdelmük folyamán telibe lyukasztották a családi harmónia egyik legérzékenyebb membránfalát: az egészséget. Párom szeretett szüleinél, mindkettejüknél, kórházi kezelést igénylő bajok jelentkeztek, majdnem egyszerre lökve ki őket a normál kerékvágásból. Az is épp elég baj, ha egy idős pár egyik tagja beteg; ezt már saját szüleimnél is érzékeltem. (Annak a traumája is velem, mint egyik ápolóként, velem marad életem végéig.) Ha egyidőben Papa is lerobbant volna, nem tudom, hogy éltük volna túl, az egész család. Egy sajnálatosan nárcisztikus akkori barátnőm/munkaadóm Mama utolsó évében úgy fogalmazott: nehogy betérdeljek az ápolói szerepbe, ne csináljam ezt magammal. Mert az anyám úgyis már csak szobanövény - rémítő tisztasággal emlékszem erre a megfogalmazására -, nem érné meg, hogy éveket áldozzak rá az ...