Lassabb. Limitált.

 Különös dologra jöttem rá: épp fordítva működöm, mint a legtöbb ember. Nekem a cselekvés, a végrehajtási funkciók (extroverted efficiency) haladnak limináliák mentén, az érzelmi megélés terén viszont a maximális, végletes megélés megy ösztönből. 

A legtöbb embernél - vagyis, mondjuk ki, az extrovertáltaknál - ez épp fordítva huzalozott. Ők az érzelmek bensőséges megélése helyett liminálnak, míg a cselekvési sémáik maximalisták, gyakran végletesek. (Ez az a bizonyos "addig fel nem állok, míg ezt végig nem csináltam").

Ebből fakadtak az ilyen és ehhez hasonló kedves megjegyzések felém:

Miattad félóránként meg kellett állni!

Mit lazsálsz? Fejezd be, nem vagyunk készen.

És még sorolhatnám. Egészen addig, míg Édesapám segítőjeként kezdtem dolgozni (Isten áldja meg azért, hogy ő nem ilyen!), a fenti mentalitás határozta meg az alapvetően negatív énképemet. 

Szóval, én lusta vagyok, lassú és nem hatékony, nem elég hasznos - gondoltam. 

Micsoda üzenet ez egy ember felé!

Eleve meg kell küzdenem azzal az alapbeállításommal, ami a tehetségeimmel kapcsolatos:

Nem, nem vagyok lusta, sem értéktelen. Egyszerűen csak limitáltabb az "egyszuszra" kiadható energiám, máshogy működik a cselekvéseim bioritmusa. Apróbb adagokban tudok teljesíteni, de merem állítani: érdemes kivárni, amit nyújtok.