Membrángyógyász mód

 

Forrás: Liminal Spaces, FB

Igen, betegség van a családban. Ritka kedvezőtlen a csillagok együttállása, a Mars szelet parádésan farba rúgta a Plútó kutyát vagy mifene lehet az oka. Küzdelmük folyamán telibe lyukasztották a családi harmónia egyik legérzékenyebb membránfalát: az egészséget. Párom szeretett szüleinél, mindkettejüknél, kórházi kezelést igénylő bajok jelentkeztek, majdnem egyszerre lökve ki őket a normál kerékvágásból.

Az is épp elég baj, ha egy idős pár egyik tagja beteg; ezt már saját szüleimnél is érzékeltem. (Annak a traumája is velem, mint egyik ápolóként, velem marad életem végéig.) Ha egyidőben Papa is lerobbant volna, nem tudom, hogy éltük volna túl, az egész család.

Egy sajnálatosan nárcisztikus akkori barátnőm/munkaadóm Mama utolsó évében úgy fogalmazott: nehogy betérdeljek az ápolói szerepbe, ne csináljam ezt magammal. Mert az anyám úgyis már csak szobanövény - rémítő tisztasággal emlékszem erre a megfogalmazására -, nem érné meg, hogy éveket áldozzak rá az életemből. Szobanövény. 

Szobanövény.

Bánom a napot, mikor találkoztam veled! Szörnyeteg vagy, E. Későbbi eltávolodásunk magva ekkor csírázott ki, titokban, halkan, az egészségügyi trauma közepén. Szent meggyőződésem, hogy te vagy az a típus, aki rövid várakozás után aláírná a nyilatkozatot, hogy a kómában fekvő családtagot csak nyugodtan kapcsolják le a lélegeztetőgépről. Mert neked csak a hatalmat adó munkád számít, a luxus nyaralásaid, a mindennapos vendéglőben étkezéseid. Irgalmat legfeljebb a hatalmad alá eső gyerekek iránt érzel, ennyi legalább megvan benned. No mindegy, zárójel bezárva, bizarr egy (fősulis) barátkozás volt ez, míg tartott.

Vissza a finom limináliákhoz.

A mostani egy olyan helyzet, melytől sós könnyeket sajtol a szemembe a tehetetlenség. Lehetséges, hogy mindkét idős szülőnek egyszerre van hosszas kezelést igénylő baja. A minimum egy nagyon kemény időszak, mondjuk, decemberig. Itt össze kell fogni, ki kell sakkozni a logisztikát, és gyengéd, analgetikus biztatásokkal simogatni a törékennyé vált membránfalat.

A rosszabbik verzióba nem gondolok bele. Érzem a szeretett K. Mama (pótanyukám) hangján, hogy próbálja tartani magát, de meg van rémülve, már most agyonnyomja a sok kórházi kör, meg még ami jön-jöhet. De hogy épp egyidőben kellett történnie a szintén szelíd és kedves M. Papa bajával, az nagyon durva.

És megtörtént az, ami elvileg ebben a családban (a hülye primadonna és szárnyas majma szerint) nem szokás. Mert az ő kettejük dogmája az, nem kell segíteni, FŐLEG nem kell a segítőt se segíteni, mindenki maradjon a maga kínjára.

Miféle irtóztató, szadista logika mentén született meg ez a bődületes faszság a fejükben, elképzelni sincs most már időm. 

A szülők személyesen, tőlem is, segítséget kérnek, és én biztosítom is természetes, jóleső empátiával. Sajátélménnyel is rengeteg ponton tudom támogatni ezt a rögös utat. Mert van fény az alagút végén, de az oda vezető utat vérrel tölti és könnyekkel szegélyezi a sors.